The Angel Of Light

“Kicsike bolygó, kicsike pontok, pont akkor, pont Te, pont ott!”

A sors iróniája, hogy megismerjünk új embereket. Hiába próbálunk kitérni előle, nem lehet. Utóbbi csalódásom óta eltelt pár hónap. Igazából nem is kerestem senkit magam mellé. Élveztem az egyedüllétet, a főváros adta lehetőségeket, a kedvenc hobbymnak hódoltam és mit sem törődtem a férfi nemmel. Inkább csak amolyan haverkodás szinten, legtöbbször az osztálytársaimmal. Eljártunk éjszaka fotózni, sétálgatni, kirándulni, ücsörögni a zöld fűben a Deákon. Szerettem egyedül lenni, barangolni, a kacsingató kirakatok átlátszó üvegein eltűnődni…A Főváros nevelt igazán Nőnek! Előtte csak egy elveszett emberke voltam én is. Valahol a nagyvilágban. A sulit, úgy ahogy elviseltem. Bár nem rajongtam az elméleti órákért. Volt egy ellenszenves tanárom, az utálat egymás iránt nagyjából egyenlő volt köztünk. Irritált a jelenléte, ha rám nézett és még kérdezett is, a falat vakartam. Amikor csak tehettem vagy sms-ket írogattam, vagy újságot olvastam, bealudtam vagy az ablakon kifelé bámultam. Bámultam? Az nem kifejezés. Szabályszerűen vártam a kicsöngetés előtti utolsó 5 perceket. Ugyanis akkor láttam meg azt a srácot, akibe pont akkor, pont ott azonnal beleszerettem. Fekete haj, kisfiús tekintet, ártatlan kinézet, és ajjaj…nem kellett több, hogy beinduljanak a fantáziakerekeim. Eldöntöttem, nekem Ő kell. Nincs mese itt valaminek történnie kell! Nem engedek belőle! Hiszen egy életünk van, hogy éljünk és cselekedjünk. Azonnali nyomozásba kezdtem. Kimentem az udvarra, hogy jobban szemügyre vegyem. Amikor oda nézett olvadtam… mint egy jól behűtött jégkocka kihelyezve a közvetlen napfénynek. Kimondottan nincs ideálom, mindig más a felhozatal, mindig más tetszik, mindig más fog meg bennük. Ami viszont örök, legalább is nálam eddig így volt. Fiatalság, visszahúzódottság, kisfiús ártatlan tekintet és rejtelmes összhang. Kell, hogy valami elindítson bennem egyfajta rejtelmesség kibontakozást. Nekem ez kell. Hogy tartogasson számomra valamit, amit mindig meg akarok ismerni benne. Ne legyen könnyű, inkább harcolni kelljen érte. Rajta ez azonnal látszott. Nem olyan, aki könnyen adja magát. Hagyja, hogy az idő megoldjon mindent. Amúgy is utálom az olyan embereket, nemtől függetlenül, akik könnyen adják magukat. Nem vagyok olyan típus, aki felszedi a pasikat, szerintem ez nem a nők dolga. Ha erre kerül sor valószínűleg gyenge a penge, ahogy szokták mondani. Szeretek elindítani egy folyamatot, hogy előnyt élvezzen a kevésbé merész fél, de a többi már legyen az ő dolga. Hódítson meg! Nah, de visszatérve a nyomozáshoz. Mivel utálom, ha kikosaraznak, először azt akartam tudni mi a neve és megbizonyosodni arról foglalt-e. Ehhez a kedvenc tanárnőm segítségét kértem. Nem fogom elfelejteni neki, amit akkor értem tett. Olyan aranyos volt, tudta, hogy nem vagyok egy szélhámos lány, és amit szeretnék azt komolyan is gondolom. Megígérte, hogy másnapra kideríti. Alig bírtam magammal, szinte hurrikánként tombolt bennem a megismerés vágy. Eljött a másnap, ez egy kedd volt. (2009.03.31.)A srác szintén feltűnt a suli udvarán. Totál eksztázisban voltam. Nah mondom: mindjárt lemegyek hídba Drágám, csak előbb tudjam meg a nevedet! Első óra után kimentem a büfébe, vettem valami löttyit az automatából és felkerestem a tanárnőt. Még nem voltak pontos adatok, azonnal feltelefonált a titkárnőnek az alábbi szöveggel: “Látod azt a magas, fekete hajú srácot kinn? ” Nah, annak kell a neve. Már kapásból rá is vágta. Áhh mondom ez kész! (Nevet nem írok, mert nem lenne fer dolog. Nevezném inkább Mr. Ártatlannak) Csak éljem túl az elméletes napot, és már keresem is az IWIW-en. Meg sem fordult a fejemben, hogy létezik még olyan ember, aki nem szerepel az adatbázisban. Az már tényleg abszurd lenne. Hát létezett…basszus…és pont Ő!!! Még jó, hogy volt választási lehetősége és a MyVipre regisztrált. Bepötyögtem a nevét és a rendszer kidobta. Felsikoltottam, mint valami hülye kurva. Számomra ez volt a Non plus ultra. Indexképére nézve kiabált róla az ártatlan kisfiússág. Ez az! Ez kell nekem! Gyorsan végignéztem az adatlapját. Nem igazán örültem a maga kis 20 évének, mivel már 22 vagyok. De hát Istenem, eddig is csak fiatalokat küldtél az utamba. Meg úgy vagyok vele amúgy is, hogy +/- 2 év még belefér. Kvázi, mindegy! Nincs ebben meglepő! Most is így lett. Azért még elgondolkodtam rajta, hogy rejtve nézzem meg vagy ne, de mit rejtegessek. Talán még emlékszik rám a suliból vagy ki tudja… Lám-lám…este megnézte az adatlapomat Mr. Ártatlanságom. Még egyik képem alá kommentet is szúrt. Felettébb jó érzés volt. Gondoltam eljött az idő és felveszem vele a kapcsolatot. Egy privát üzenetet küldem, amiben megkérdeztem van-e kedve msn-en dumcsizgatni. A válasz….IGEN!!! Hát ez eminens!!! Kicsattantam az örömtől. Úsztam a boldogságban…nah jó, azért nem… De tény és való, ezt akartam elérni elsősorban. Elkezdődött az elektronikus ismerkedés. Az első mondata nagyon nem fogott meg; jobbat is kitalálhatott volna. De nem gáz. Tényleg! Első beszélgetésre valami megragadott benne. Valami, ami eddig másban nem volt meg. Jól kezeli az ismeretlenséget, vagy nem tudom. Másnap alig vártam már, hogy újra “lássam”. Akkor végre…onnantól kezdve…végre, kibontakozott. Érződött rajta a visszahúzódottság, az hogy, nem egy átlagos fiatal. Egyáltalán nem nevezném felszabadultnak sem. Az élet nagy dolgait is elég furán kezelte. Olyan kifejezés, mint az életkedv, nála nem volt igazán ismert. Elhatároztam, lelket öntök bele és, ha nem is tudom megváltoztatni, valamit csak tehetek az ügy érdekében. Hiszen olyan fiatal, nem fordulhat így magába. Kell, hogy legyen mellette valaki, egy társ, aki megérti és segíti őt, amiben csak tudja. Egyébként is mindig a segítség szándéka vezérel, miért ne tenném meg most is?! Sokat beszéltünk, minden nap vártam a késő délutánokat, mint egy ajándékot a neves ünnepnapokon. Ahogy ez mindig szokás, megtörtént a telefonszám csere is. Gondoltam meglepem és írok neki valami kis sms-t. Hátha visszatér az életkedve és nem lesz olyan befordulós. Tökre fel volt dobva, nem gondolta, hogy majd írok. Azt mondta sikerült fülig éretnem a száját az örömtől. Végül is…valami, ilyen céllal készültem. Innentől már napi szinten küldtük a három betűseket megállás nélkül. Még postai címet is cseréltünk. Egyszer bulizni ment a barátaival. Nem éreztem magam túl jól, féltem, hogy valaki majd elcsábítja. De nem így lett! Képes volt éjszaka több sms-t is írni. Egyikben az állt, hogy hiányzom neki. Valami iszonyat melegség öntött el, amikor olvastam. Jó volt „hallani”. Gondoltam, ez már jelenthet valamit. Egyik nap tök váratlanul felhívott az anyám. Ebben nem is lenne meglepő, hiszen naponta legalább 1 órát csevegünk, akár többször is. Viszont, most jól lecseszett. Hogy mit rendeltem már megint? Ugyanis szokásom az Internetes vásárlás, azt gondolta megint vettem valami haszontalannak tűnő dolgot, amit majd vele fizettetek ki. Hihi, szoktam ilyet! De szerintem mindenki. Kérdem tőle mi az, mégis, mondja már meg! Beszól: egy csomag! Jó és mégis kitől? Nagy keservesen elolvasta, és a feladó pontos helyszínét is beazonosította. Ajj, fel ne merd bontani! Nem szokása egyébként, de azért rászóltam. Pár napig ki kellett bírnom még Pesten, hogy aztán leutazzam vidékre. Borzasztóan kíváncsi voltam. De ez evidens! Hát mindegy. Majdcsak kibírom valahogy. Vagyis kibírtam volna, ha a Kis Ártatlanságom nem csigáz azzal folyamatosan sms-ben, hogy mikor megyek már haza. Elérkezett a délután, buszra pattantam és teljes gőzerővel nyomás le vidékre! Nem szeretem azt a helyet. Pesthez képest… mint valami különleges bolygó; ahol az emberek is ritkán merészkednek ki. Nem kötődöm hozzá csak a szüleim és az állatkáim miatt. Őket imádom! Miután beléptem az ajtón, üdv az ősöknek, és már kerestem is a kis csomagom. Hevert az asztalomon…csak néztem…olvastam a feladót, de csak ki kell bontanom. Megjelent az arcomon egyfajta finom kis mosoly, nagylevegő aztán felbontás. Volt benne egy aranyos kis egér tele szívekkel a kezecskéje, szám szerint hattal. Pluszba még egy levél is. Kimondhatatlanul boldog voltam. Tipikus olyan helyzet, ami túl szép, hogy igaz legyen. Mégis igaz volt. Azonnal felhívtam és megköszöntem. Épp moziba volt valami barátjával. Szal sokat nem beszéltünk. Azért picit lehangolt, hogy nekem küld ajándékot, és mással megy mozizni, de hogy jövök én ahhoz, hogy féltékenykedjek? Semmi jogom hozzá. Hiszen alig ismerem. Lehet, van egy másik oldala is, amit még nem fedeztem fel egész idáig. Furcsa dolog szerintem, ha egy ember mindenkit a barátjának nevez. Fiút, lányt egyaránt. Nevezzük meg személynév szerint, így legalább tudom én is, hol a helyem. Talán azért más ez, mert nekem nincsenek barátaim, csak haverok. Akiktől nem akarok semmit, csak lelki társak vagy segítőkész emberek. Kikre mindig számíthatok. Ha velük elmegyek az tényleg csak haverság, meg sem fordul semmi a fejemben. Nála ez nem így van, de erről bővebben majd később írok. Mindegy. Úgy éreztem köztünk elindult valami, senki nem úgy jár valakivel, hogy mindkét fél full szerelmes. Inkább csak az idő során alakul ki. Miután közös utakon kiismerik egymást. Bíztam benne, hogy ez a kis barát neki, csak tényleg egy semmiség és velem minden, ami elkezdődött folytatódni is fog…

“Úgy akarom, hogy te legyél ki jó lesz hozzám, oly sokáig vártam rád!”

…Folytatódott is, továbbra is beszélgettünk, sms-ben, msn-en egyaránt. Bennem csak erősödött a vonzalom iránta. Hogy benne mi zajlott le, azt csak Ő tudja. Valamiféle ragaszkodás mindenképp, mert ha nem így lett volna eddig el sem jutunk. A délutánok szépen elteltek Vele, beszéltünk szinte minden témában kötetlenül. Valahogy szóba kerültek a filmek. Én pedig felajánlottam, hogy ha van kedve, megnézhetünk egyet nálam. Semmi hátsó szándékom nem volt, inkább csak szerettem volna megismerni, és személyesen is társalogni vele. Kicsit tartózkodó volt, újra előtérbe került a visszahúzódottság, félénkség. Nem erőltettem semmit, csak felajánlottam. Aki mer, az nyer alapon. Fontolóra vette a dolgot. Aztán meglepett, mert úgy döntött, feljön és személyesen is találkozunk. Azt sem tudtam, mit mondjak, váratlanul boldog voltam. A suli már nem igazán tette lehetővé a találkozókat, ezért kellett így megszervezni, ha látni akarom. Nagyon közbeszólt a vizsgaidőszakom és a hetek különböző felbontása is. Ahogy így visszagondolok, talán jobb is. Valljuk be! Egy 10 perces szünetben nem történnek csodák. Még, ha 5×10 is van belőle. Az nem olyan, mindenki csak bámul, folyamatosan szemkontaktusba kell kerülni legalább egy harmadik személlyel, idegenekkel, vagy épp tanárokkal. Nah…nem! Ez semmiképp. Mivel neki szombaton is volt suli így felajánlottam, hogy aludjon nálam. Mi értelme lenne hazamenni péntek este, ha másnap újra fel kell utaznia. Semmi! Legnagyobb hülyeség, amit elkövethetne. Április 17. Ez volt az a bizonyos nap. Volt bennem izgalom és félelem is, mértékkel. Nem igazán ismeri a Fővárost, a közlekedés sem az erőssége, telefonon egyeztettünk, hol talizzunk…tali a Nyugatinál! Onnan együtt megyünk fel az angyalföldi albérletembe. Nem volt nehéz kiszúrnom a tömegből, olyan hosszúra nyúlt, akárcsak az Üllői! Legjobb! Elég bután mutat, amikor egy srác alacsonyabb a csajtól. Vagyis ezt én gondolom így! Meg ne sértődjön, akinél ez nem így van. Ahogy közeledett felém, akkor is azt éreztem: KELL NEKEM! A BKV-n elkezdtünk dumálgatni, nagyon közvetlen volt. Mint akik fél éve ismerik egymást, pedig csak 18 napja, egész pontosan! Egyedül az zavart, hogy esett az eső, viszont ettől még nem lett rosszabb a kedvem. Pedig az időjárás rám mindig hatással van. Beléptünk a lakásba, lecuccoltattam. Aztán tovább beszélgettünk. Nem ültem mellé, direkt. Az íróasztalom elé telepedtem, ő pedig az ágyamra. Mivel érdekel a viselkedés kultúra, kommunikáció, így megfigyelés alatt tarthattam. Régóta figyelem az embereket, bárhol is legyek, sokat tanulhatok az esetekből. Kommunikatív volt és nem csak feleslegesen beszéltem. Hiszen felém fordult és a lábfejét is hozzám vezető irányba helyezte el. Ami természetesen a szabályok szerint, érdeklődésre utal. Társalgásunk többnyire ismeretterjesztő jelleggel indult. Egymásról tudhattunk meg többet, de átrágtuk magunkat azon is, amikről már msn-en csevegtünk. Annyira beleéltem magam, hogy totál kiestek az agyamból olyan dologok, mint innivaló. Megpattantam, hogy kimegyek és hozok valamit! Hívtam, hogy jön-e, de maradni akart. Nagyon nem izgatott, úgysem mentem messzire. A francia erkélyen meg csak nem fog elmenekülni, a harmadikról leugrani is veszélyes lenne. Egyenesen bele az orgonafába. Tehát ez felejtős. Visszatértem! A szobámban állt egy szál rózsaszín tulipánnal a kezében. – Ezt neked hoztam. – Úgy meglepődtem, mint a patkány Metró sínek között. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy léteznek még figyelmes emberek. Megköszöntem és adtam két puszit az arcára. – De én is készültem ám valamivel, most behozom! Előző nap róttam a várost, vajon mit is adhatnék neki. Valamit nagyon akartam, amiről eszébe jutok. Nem őrületes dolgot, csak kis figyelmességet. Hiszen küldte azt a kis csomagot, amit viszonoznom kell. Bementem a belváros egyik forgalmas üzletébe (Belváros? Annyit mentem, hogy Budáig elértem Pestről!) Megpillantottam egy cuki kis kabalát. Nevezetesen: báránybőrbe bújtatott farkast. Farkasszemet néztünk, és egyszerűen nem tudtam a polcon hagyni. Elhoztam. Amikor átadtam látszott rajta, hogy örül. Tényleg szívből ajándékoztam és nekem is jól esett, amiket kaptam. Most már mellé ültem az ágyra, néztük a farkast aztán felém fordult. – Megölelhetlek? – kérdezte. Hát persze, válaszoltam. Úgy szorított, mint valami drága kincset. Becsuktam a szemem és azt kívántam: soha ne érjen véget. Szükségem van rá! Mellette éreztem azt, amit eddig még senkinél: biztonságot, megértést, törődést. Végre egy olyan ember az életemben, aki nem csak egy elképzelés számomra a jó partnerről, hanem egy egyedi, háromdimenziós pasi, aki jelenleg csak az enyém.

“…Csak fekszünk az ágyon és érzem, hogy mocorogsz mellettem, amit elvettem  azt te is tőlem. Már fel is nőttem! Egy pillanat alatt, csak egy pillanat maradt…”

Kicsik később vacsoráztunk, majd tovább beszélgettünk, de valami rengeteget. Olyan szinten elfeledkeztünk magunkról, hogy igencsak éjfél felé járta. Muszáj volt tusolni, és ágyba bújni. Egy kérdéssel fordultam felé! Veled aludjak? Vagy inkább külön szeretnél? Semmiképp nem tennék olyat, ami ellenezné számításait. Másodsorban pedig ráerőltetni sem szerettem volna magamat. Nekem egy partnerkapcsolatnál sosem volt szempont, hogy nekem jó legyen. A lényeg, hogy neki legyen az. Ez amolyan társfüggőség nálam, vagy nem tudom, hogy nevezzem. Mindegy. A válasz végül is az volt, hogy VELE! – Oké, rendben! Bebújtunk az ágyba, ő pedig átkarolt. Tök romantikus dolog. Merész, mégis ártatlan. Örültem, hogy így van. Egész végig mozdulni sem mertem, csak gondolkodtam…gondolkodtam. Vajon mi lesz reggel? Egyáltalán mi lesz ebből az egészből? Egyszerűen nem tudtam aludni. Pedig becsuktam a szemem és próbáltam számolni a báránykákat, de persze azt is sikertelenül. Később megfordultam, ránéztem a sötétbe, gondoltam milyen jót alszik. Áhh nem bírom! Tudnom kell mennyi az idő! Mikor virrad már ki végre?! A csúsztatós telefonom olyan fényt adott, mint valami idétlen tűzijáték. Hozzám szólt, meglepődtem! Sajnáltam, hogy felébresztettem. De azt ecsetelte, Ő sem tudott aludni. Meg, hogy gondolkodott rajta szóljon-e nekem. Ez tök vicces jelenet volt. Behelyeztük magunkat vízszintesbe és egymásról azt hittük, alszik talán! Jól megjátszottuk. Ez úgy döntöttünk, megnézzük azt a filmet, ami este elmaradt, hiszen van még kis idő a reggeli sulis készülődéséig. Reggeli ölelése energiával töltött fel. Hozzábújtam, a mellkasára tettem a fejem, becsuktam a szemem és élveztem a pillanatot. Közbe persze ment a film. Akkor valami miatt nagyon elálmosodtam. Talán a fülemben dobogó szívverése nyugtatott meg és ringatott álomba, vagy egyszerűen csak az, hogy mellettem van. Pár perc után arra ébredtem, hogy gyengéden simogatja a vállam. És halkan a fülembe suttogja: Olyan édesen alszol! – legszívesebben… kiugrottam volna a bőrömből, de helyette inkább oda fordultam és megpusziltam az arcát. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Bűnre csábított! Arra, hogy ezt a puszit tovább bonyolítsuk. Talán gyors volt a folyamat, de elég félénk, mint már írtam, szóval tuti nem merne kezdeményezni sem. Hosszan, egymásba feledkezve játszottunk egymás ajkaival. Az a csók…teljesen Őt tükrözte. Érzéki, kellemes, félénk, vad, izgató és ellenállhatatlanul célra törő, akárcsak Napóleon legyőzhetetlen hadserege. Egész végig pillangók repkedtek a gyomromban, petárdák a fejemben! Nem akartam, hogy vége legyen. Egyszerűen, teljesen átadtam magam az érzésnek, és mindent tökéletesen élveztem. Ahogy Ő is! A helyzet minden pillanatát élveztük. Olyan hevesen csókolt és olyan felemelő érzés kerített hatalmába, mint még soha senkinél.

…Örökre a karjaid között, meghalnék, érted csak el ne szökj! Gyönyörű, most minden perc veled. Szorosan ölelj, és el ne engedj!…

Nem bírtunk magunkkal, csak folytattuk és folytattuk. Elkövettem egy hibát. Kimondtam azt a szót, hogy SZERETLEK! ÉN kizárólag akkor mondok ilyet, ha tényleg érzem, és így is gondolom. Mivel már első látásra „beleszerettem” könnyű volt kijelenteni. Nagy meglepetésemre Mr. Ártatlan száján is kicsúszott. Csakhogy, nem volt tisztába a szó jelentésével. (Később kiderül miért!) Hamar eljött az idő, hogy készülődjön a suliba, de már egyikünk sem akarta, hogy vége legyen. Ilyen hirtelen! Többször is mondtam neki: Nem akarom, hogy elmenj! Hirtelen telefonált az egyik csoporttársának, hogy írja le az anyagot, mert ma kihagyja az órákat. Hát ezt, már borzasztóan élveztem. Egész délelőtt az ágyban fetrengtünk és csókolóztunk. Alig álltunk le pár percre, és az ágyat is kipróbáltuk az összes irányba.  Nah, de előbb – utóbb muszáj volt kimászni. Sajnos készülődnie kellett a vonathoz.  Szinte átmenet nélkül elszállt a kedvem. Míg öltözött a fürdőben, elpakoltam az ágyat és azon tűnődtem, vajon mikor lesz még ilyen alkalom. Legszívesebben el sem engedném. Bezárnám az ajtót vagy valami…de nem lehet. Sajnos… Viszont volt még kevés időnk az indulásig, megkért, hogy bújjunk össze még egy kicsit. Természetesen benne voltam. Annyira jó volt őt megölelni, érezni, megérinteni, megcsókolni. Ellenben, mikor hevesen csókolóztunk és felgyorsultunk százra, erőteljes érzés kerített hatalmába. Aminek neve: a FÉLELEM! Most éreztem azt, hogy elveszítem. Nem tudom miért, de ez haladt át rajtam. Elindultunk a vonathoz, a BKV-n tök lelketlen lettem, lelombozódtam, mint egy a fa. Az állomáson még szorosan megöleltük egymást, megköszöntük a napot és fellépett a vonatra. Ahogy távolodtam, többször megfordult a fejemben, hogy felszállok, és nem hagyom elmenni. De hát… mégsem lehet. Amikor hazaért felhívott, jó volt hallani a hangját. Egyből azt kérdezte mi legyen kettőnkkel? Nekem még túl friss volt ez az egész. Annyit mondtam, hogy nem tudom. Neki már megvolt a véleménye. Szerinte legyünk barátok. Valahogy nem érintett mélyen. Úgy gondolom, ezt túl hamar döntötte el. Ha találkozunk, úgyis kialakul valami benne is.

A történetet nem folytatom tovább, mert amilyen szépen indult az ellenkezője következett be. Még beszélni se érdemes róla! De ígérem, hamarosan megosztom milyen negatív élményekben részesültem! Egy évet elcseszett az életemből, de remélem a sors már nem irányít felém ilyen gonosz, kétszínű, öntelt, beképzelt, pénzéhes embert. Akinek még a Jó Isten se tudna megfelelni, annyi elvárása van. Sajnos azt hiszi magáról, hogy tökéletes! Pedig hatalmasat téved! Lehet érdemes lenne szétnézni és néha gondolkodni!

B.I.D.