Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Szélvihar...

"Egy szélvihar dúl  szívemben, de egyébként minden rendben.  "

Pár napja nem hagy nyugodni egy gondolat…Nem jövök rá, miért van az, hogy a sors folyton ugyan azokat a szituációkat játszatja el velem, mindössze 3-4 hónap várakozási idővel. Azt hiszem, aki ismer, tudja, hogy sokáig nem bírom újabb és újabb ismeretségek nélkül. Vagy az élet, vagy én, vagy mások alakítják így a helyzetet, de mindig sikerül az utamba szegődnie újabb személyiségeknek. Én olyan ember vagyok, aki őszinte mindenkivel és bármit megtesz azért, legalábbis próbál mindent elkövetni annak érdekében, hogy megtarthassa ezt az új kapcsolatot. Több, kevesebb sikerrel! A napokban egyre több üzenet érkezett a postafiókomba, hogy állítólag kicsit megváltoztam, mert nem igazán keresem az emberek társaságát és ez feltűnő lett a „nagyérdeműnek”. Ez így van, nem tagadok le semmit. Kicsit elegem lett abból, hogy újra és újra megpróbálnak kihasználni. Éppen ezért úgy döntöttem, ellenállok. Szeretek adni és tényleg nagyon ritka az, amikor valamit nem vállalok be, vagy valakinek nem segítek, elutasítom. Viszont picit besokalltam. Korlátozódok, és nem írogatok rá msn-en senkire, ugyanis volt rá példa, hogy már az is gondot jelentett, ha érdeklődtem felőle. Hát ezek az emberek tehetnek egy szívességet. Azt hiszem, kicsit megválogatom az embereket magam körül és feleslegesen nem fogok idegeskedni mások miatt. Aki kíváncsi rám, tudja, hol talál meg, azt pedig majd eldöntöm, hogy egyes kéréseknek eleget teszek-e vagy sem. Nem tud érdekelni, ha emiatt valaki besértődik vagy neheztel rám! Ha mások sem foglalkoznak azzal, hogy én mit gondolok, akkor ezt a luxust ugyan úgy megengedhetem magamnak is.

Amiből, már extrán elegem van, az az, hogy egyre többen megtalálnak a közösségi portálokon, hogy megdicsérjék a képeimet majd rövid ismerkedés után, máris ott tartunk: „ha küldök egy képet megcsinálod nekem?” Miért tenném? Csak úgy dolgozzak valakinek azért, hogy ő villoghasson és még csak meg sem köszöni? Vagy elfelejti feltüntetni a készítőjét és futtatja saját neve alatt? Nah nem, ez már megszűnt. Nem dolgozok senkinek. Kizárólag olyanokkal állok szóba, akik megrendelők, megbízom bennük, és ez a dolog kölcsönös is. Egy barátnőm van, akinek bármikor segítek ilyen ügyben, a többiek nyugodtan megkímélhetnek. Ha mindenki olyan lenne, mint ő, vagy csak ott kullogna a távolban mögötte, már nem itt tartanánk és nem így állnék a dolgokhoz. De ehhez én egyedül kevés vagyok. Ő tényleg olyan ember, aki nap, mint nap megkérdezi, mi van velem, hogy érzem magam, nem húz fel agyilag, nem követel, nem használ ki, mint a többiek. Nekem sok ember házat épített már a szívemben, de sajnos a legtöbbjük hazug és képmutató. Mindig többféle szituáció, mindig többféle csalódás. Pillanatnyilag másból sem áll a jelenem, csak rettegésből, hogy valahol elrontottam, keresem rá a választ, de nem találom…újra és újra megpróbálom, aztán rájövök, hogy talán nem én hibáztam, hanem mások. Csak ezt soha nem fogják bevallani. Hát ez van most! Ismét nem a boldogságomról írtam, az nálam lassan olyan, mint a szökőév! Csak egyszerűen tele lett a pohár és nézd: már folyik ki…

0 Tovább

Szerelmes történet 1.

“Kicsike bolygó, kicsike pontok, pont akkor, pont Te, pont ott!”


A sors iróniája, hogy megismerjünk új embereket. Hiába próbálunk kitérni előle, nem lehet. Utóbbi csalódásom óta eltelt pár hónap. Igazából nem is kerestem senkit magam mellé. Élveztem az egyedüllétet, a főváros adta lehetőségeket, a kedvenc hobbymnak hódoltam és mit sem törődtem a férfi nemmel. Inkább csak amolyan haverkodás szinten, legtöbbször az osztálytársaimmal. Eljártunk éjszaka fotózni, sétálgatni, kirándulni, ücsörögni a zöld fűben a Deákon. Szerettem egyedül lenni, barangolni, a kacsingató kirakatok átlátszó üvegein eltűnődni…A Főváros nevelt igazán Nőnek! Előtte csak egy elveszett emberke voltam én is. Valahol a nagyvilágban. A sulit, úgy ahogy elviseltem. Bár nem rajongtam az elméleti órákért. Volt egy ellenszenves tanárom, az utálat egymás iránt nagyjából egyenlő volt köztünk. Irritált a jelenléte, ha rám nézett és még kérdezett is, a falat vakartam. Amikor csak tehettem vagy sms-ket írogattam, vagy újságot olvastam, bealudtam vagy az ablakon kifelé bámultam. Bámultam? Az nem kifejezés. Szabályszerűen vártam a kicsöngetés előtti utolsó 5 perceket. Ugyanis akkor láttam meg azt a srácot, akibe pont akkor, pont ott azonnal beleszerettem. Fekete haj, kisfiús tekintet, ártatlan kinézet, és ajjaj…nem kellett több, hogy beinduljanak a fantáziakerekeim. Eldöntöttem, nekem Ő kell. Nincs mese itt valaminek történnie kell! Nem engedek belőle! Hiszen egy életünk van, hogy éljünk és cselekedjünk. Azonnali nyomozásba kezdtem. Kimentem az udvarra, hogy jobban szemügyre vegyem. Amikor oda nézett olvadtam… mint egy jól behűtött jégkocka kihelyezve a közvetlen napfénynek. Kimondottan nincs ideálom, mindig más a felhozatal, mindig más tetszik, mindig más fog meg bennük. Ami viszont örök, legalább is nálam eddig így volt. Fiatalság, visszahúzódottság, kisfiús ártatlan tekintet és rejtelmes összhang. Kell, hogy valami elindítson bennem egyfajta rejtelmesség kibontakozást. Nekem ez kell. Hogy tartogasson számomra valamit, amit mindig meg akarok ismerni benne. Ne legyen könnyű, inkább harcolni kelljen érte. Rajta ez azonnal látszott. Nem olyan, aki könnyen adja magát. Hagyja, hogy az idő megoldjon mindent. Amúgy is utálom az olyan embereket, nemtől függetlenül, akik könnyen adják magukat. Nem vagyok olyan típus, aki felszedi a pasikat, szerintem ez nem a nők dolga. Ha erre kerül sor valószínűleg gyenge a penge, ahogy szokták mondani. Szeretek elindítani egy folyamatot, hogy előnyt élvezzen a kevésbé merész fél, de a többi már legyen az ő dolga. Hódítson meg! Nah, de visszatérve a nyomozáshoz. Mivel utálom, ha kikosaraznak, először azt akartam tudni mi a neve és megbizonyosodni arról foglalt-e. Ehhez a kedvenc tanárnőm segítségét kértem. Nem fogom elfelejteni neki, amit akkor értem tett. Olyan aranyos volt, tudta, hogy nem vagyok egy szélhámos lány, és amit szeretnék azt komolyan is gondolom. Megígérte, hogy másnapra kideríti. Alig bírtam magammal, szinte hurrikánként tombolt bennem a megismerés vágy. Eljött a másnap, ez egy kedd volt. (2009.03.31.)A srác szintén feltűnt a suli udvarán. Totál eksztázisban voltam. Nah mondom: mindjárt lemegyek hídba Drágám, csak előbb tudjam meg a nevedet! Első óra után kimentem a büfébe, vettem valami löttyit az automatából és felkerestem a tanárnőt. Még nem voltak pontos adatok, azonnal feltelefonált a titkárnőnek az alábbi szöveggel: “Látod azt a magas, fekete hajú srácot kinn? ” Nah, annak kell a neve. Már kapásból rá is vágta. Áhh mondom ez kész! (Nevet nem írok, mert nem lenne fer dolog. Nevezném inkább Mr. Ártatlannak) Csak éljem túl az elméletes napot, és már keresem is az IWIW-en. Meg sem fordult a fejemben, hogy létezik még olyan ember, aki nem szerepel az adatbázisban. Az már tényleg abszurd lenne. Hát létezett…basszus…és pont Ő!!! Még jó, hogy volt választási lehetősége és a MyVipre regisztrált. Bepötyögtem a nevét és a rendszer kidobta. Felsikoltottam, mint valami hülye kurva. Számomra ez volt a Non plus ultra. Indexképére nézve kiabált róla az ártatlan kisfiússág. Ez az! Ez kell nekem! Gyorsan végignéztem az adatlapját. Nem igazán örültem a maga kis 20 évének, mivel már 22 vagyok. De hát Istenem, eddig is csak fiatalokat küldtél az utamba. Meg úgy vagyok vele amúgy is, hogy +/- 2 év még belefér. Kvázi, mindegy! Nincs ebben meglepő! Most is így lett. Azért még elgondolkodtam rajta, hogy rejtve nézzem meg vagy ne, de mit rejtegessek. Talán még emlékszik rám a suliból vagy ki tudja… Lám-lám…este megnézte az adatlapomat Mr. Ártatlanságom. Még egyik képem alá kommentet is szúrt. Felettébb jó érzés volt. Gondoltam eljött az idő és felveszem vele a kapcsolatot. Egy privát üzenetet küldem, amiben megkérdeztem van-e kedve msn-en dumcsizgatni. A válasz….IGEN!!! Hát ez eminens!!! Kicsattantam az örömtől. Úsztam a boldogságban…nah jó, azért nem… De tény és való, ezt akartam elérni elsősorban. Elkezdődött az elektronikus ismerkedés. Az első mondata nagyon nem fogott meg; jobbat is kitalálhatott volna. De nem gáz. Tényleg! Első beszélgetésre valami megragadott benne. Valami, ami eddig másban nem volt meg. Jól kezeli az ismeretlenséget, vagy nem tudom. Másnap alig vártam már, hogy újra “lássam”. Akkor végre…onnantól kezdve…végre, kibontakozott. Érződött rajta a visszahúzódottság, az hogy, nem egy átlagos fiatal. Egyáltalán nem nevezném felszabadultnak sem. Az élet nagy dolgait is elég furán kezelte. Olyan kifejezés, mint az életkedv, nála nem volt igazán ismert. Elhatároztam, lelket öntök bele és, ha nem is tudom megváltoztatni, valamit csak tehetek az ügy érdekében. Hiszen olyan fiatal, nem fordulhat így magába. Kell, hogy legyen mellette valaki, egy társ, aki megérti és segíti őt, amiben csak tudja. Egyébként is mindig a segítség szándéka vezérel, miért ne tenném meg most is?! Sokat beszéltünk, minden nap vártam a késő délutánokat, mint egy ajándékot a neves ünnepnapokon. Ahogy ez mindig szokás, megtörtént a telefonszám csere is. Gondoltam meglepem és írok neki valami kis sms-t. Hátha visszatér az életkedve és nem lesz olyan befordulós. Tökre fel volt dobva, nem gondolta, hogy majd írok. Azt mondta sikerült fülig éretnem a száját az örömtől. Végül is…valami, ilyen céllal készültem. Innentől már napi szinten küldtük a három betűseket megállás nélkül. Még postai címet is cseréltünk. Egyszer bulizni ment a barátaival. Nem éreztem magam túl jól, féltem, hogy valaki majd elcsábítja. De nem így lett! Képes volt éjszaka több sms-t is írni. Egyikben az állt, hogy hiányzom neki. Valami iszonyat melegség öntött el, amikor olvastam. Jó volt „hallani”. Gondoltam, ez már jelenthet valamit. Egyik nap tök váratlanul felhívott az anyám. Ebben nem is lenne meglepő, hiszen naponta legalább 1 órát csevegünk, akár többször is. Viszont, most jól lecseszett. Hogy mit rendeltem már megint? Ugyanis szokásom az Internetes vásárlás, azt gondolta megint vettem valami haszontalannak tűnő dolgot, amit majd vele fizettetek ki. Hihi, szoktam ilyet! De szerintem mindenki. Kérdem tőle mi az, mégis, mondja már meg! Beszól: egy csomag! Jó és mégis kitől? Nagy keservesen elolvasta, és a feladó pontos helyszínét is beazonosította. Ajj, fel ne merd bontani! Nem szokása egyébként, de azért rászóltam. Pár napig ki kellett bírnom még Pesten, hogy aztán leutazzam vidékre. Borzasztóan kíváncsi voltam. De ez evidens! Hát mindegy. Majdcsak kibírom valahogy. Vagyis kibírtam volna, ha a Kis Ártatlanságom nem csigáz azzal folyamatosan sms-ben, hogy mikor megyek már haza. Elérkezett a délután, buszra pattantam és teljes gőzerővel nyomás le vidékre! Nem szeretem azt a helyet. Pesthez képest… mint valami különleges bolygó; ahol az emberek is ritkán merészkednek ki. Nem kötődöm hozzá csak a szüleim és az állatkáim miatt. Őket imádom! Miután beléptem az ajtón, üdv az ősöknek, és már kerestem is a kis csomagom. Hevert az asztalomon…csak néztem…olvastam a feladót, de csak ki kell bontanom. Megjelent az arcomon egyfajta finom kis mosoly, nagylevegő aztán felbontás. Volt benne egy aranyos kis egér tele szívekkel a kezecskéje, szám szerint hattal. Pluszba még egy levél is. Kimondhatatlanul boldog voltam. Tipikus olyan helyzet, ami túl szép, hogy igaz legyen. Mégis igaz volt. Azonnal felhívtam és megköszöntem. Épp moziba volt valami barátjával. Szal sokat nem beszéltünk. Azért picit lehangolt, hogy nekem küld ajándékot, és mással megy mozizni, de hogy jövök én ahhoz, hogy féltékenykedjek? Semmi jogom hozzá. Hiszen alig ismerem. Lehet, van egy másik oldala is, amit még nem fedeztem fel egész idáig. Furcsa dolog szerintem, ha egy ember mindenkit a barátjának nevez. Fiút, lányt egyaránt. Nevezzük meg személynév szerint, így legalább tudom én is, hol a helyem. Talán azért más ez, mert nekem nincsenek barátaim, csak haverok. Akiktől nem akarok semmit, csak lelki társak vagy segítőkész emberek. Kikre mindig számíthatok. Ha velük elmegyek az tényleg csak haverság, meg sem fordul semmi a fejemben. Nála ez nem így van, de erről bővebben majd később írok. Mindegy. Úgy éreztem köztünk elindult valami, senki nem úgy jár valakivel, hogy mindkét fél full szerelmes. Inkább csak az idő során alakul ki. Miután közös utakon kiismerik egymást. Bíztam benne, hogy ez a kis barát neki, csak tényleg egy semmiség és velem minden, ami elkezdődött folytatódni is fog…

“Úgy akarom, hogy te legyél ki jó lesz hozzám, oly sokáig vártam rád!”

…Folytatódott is, továbbra is beszélgettünk, sms-ben, msn-en egyaránt. Bennem csak erősödött a vonzalom iránta. Hogy benne mi zajlott le, azt csak Ő tudja. Valamiféle ragaszkodás mindenképp, mert ha nem így lett volna eddig el sem jutunk. A délutánok szépen elteltek Vele, beszéltünk szinte minden témában kötetlenül. Valahogy szóba kerültek a filmek. Én pedig felajánlottam, hogy ha van kedve, megnézhetünk egyet nálam. Semmi hátsó szándékom nem volt, inkább csak szerettem volna megismerni, és személyesen is társalogni vele. Kicsit tartózkodó volt, újra előtérbe került a visszahúzódottság, félénkség. Nem erőltettem semmit, csak felajánlottam. Aki mer, az nyer alapon. Fontolóra vette a dolgot. Aztán meglepett, mert úgy döntött, feljön és személyesen is találkozunk. Azt sem tudtam, mit mondjak, váratlanul boldog voltam. A suli már nem igazán tette lehetővé a találkozókat, ezért kellett így megszervezni, ha látni akarom. Nagyon közbeszólt a vizsgaidőszakom és a hetek különböző felbontása is. Ahogy így visszagondolok, talán jobb is. Valljuk be! Egy 10 perces szünetben nem történnek csodák. Még, ha 5×10 is van belőle. Az nem olyan, mindenki csak bámul, folyamatosan szemkontaktusba kell kerülni legalább egy harmadik személlyel, idegenekkel, vagy épp tanárokkal. Nah…nem! Ez semmiképp. Mivel neki szombaton is volt suli így felajánlottam, hogy aludjon nálam. Mi értelme lenne hazamenni péntek este, ha másnap újra fel kell utaznia. Semmi! Legnagyobb hülyeség, amit elkövethetne. Április 17. Ez volt az a bizonyos nap. Volt bennem izgalom és félelem is, mértékkel. Nem igazán ismeri a Fővárost, a közlekedés sem az erőssége, telefonon egyeztettünk, hol talizzunk…tali a Nyugatinál! Onnan együtt megyünk fel az angyalföldi albérletembe. Nem volt nehéz kiszúrnom a tömegből, olyan hosszúra nyúlt, akárcsak az Üllői! Legjobb! Elég bután mutat, amikor egy srác alacsonyabb a csajtól. Vagyis ezt én gondolom így! Meg ne sértődjön, akinél ez nem így van. Ahogy közeledett felém, akkor is azt éreztem: KELL NEKEM! A BKV-n elkezdtünk dumálgatni, nagyon közvetlen volt. Mint akik fél éve ismerik egymást, pedig csak 18 napja, egész pontosan! Egyedül az zavart, hogy esett az eső, viszont ettől még nem lett rosszabb a kedvem. Pedig az időjárás rám mindig hatással van. Beléptünk a lakásba, lecuccoltattam. Aztán tovább beszélgettünk. Nem ültem mellé, direkt. Az íróasztalom elé telepedtem, ő pedig az ágyamra. Mivel érdekel a viselkedés kultúra, kommunikáció, így megfigyelés alatt tarthattam. Régóta figyelem az embereket, bárhol is legyek, sokat tanulhatok az esetekből. Kommunikatív volt és nem csak feleslegesen beszéltem. Hiszen felém fordult és a lábfejét is hozzám vezető irányba helyezte el. Ami természetesen a szabályok szerint, érdeklődésre utal. Társalgásunk többnyire ismeretterjesztő jelleggel indult. Egymásról tudhattunk meg többet, de átrágtuk magunkat azon is, amikről már msn-en csevegtünk. Annyira beleéltem magam, hogy totál kiestek az agyamból olyan dologok, mint innivaló. Megpattantam, hogy kimegyek és hozok valamit! Hívtam, hogy jön-e, de maradni akart. Nagyon nem izgatott, úgysem mentem messzire. A francia erkélyen meg csak nem fog elmenekülni, a harmadikról leugrani is veszélyes lenne. Egyenesen bele az orgonafába. Tehát ez felejtős. Visszatértem! A szobámban állt egy szál rózsaszín tulipánnal a kezében. – Ezt neked hoztam. – Úgy meglepődtem, mint a patkány Metró sínek között. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy léteznek még figyelmes emberek. Megköszöntem és adtam két puszit az arcára. – De én is készültem ám valamivel, most behozom! Előző nap róttam a várost, vajon mit is adhatnék neki. Valamit nagyon akartam, amiről eszébe jutok. Nem őrületes dolgot, csak kis figyelmességet. Hiszen küldte azt a kis csomagot, amit viszonoznom kell. Bementem a belváros egyik forgalmas üzletébe (Belváros? Annyit mentem, hogy Budáig elértem Pestről!) Megpillantottam egy cuki kis kabalát. Nevezetesen: báránybőrbe bújtatott farkast. Farkasszemet néztünk, és egyszerűen nem tudtam a polcon hagyni. Elhoztam. Amikor átadtam látszott rajta, hogy örül. Tényleg szívből ajándékoztam és nekem is jól esett, amiket kaptam. Most már mellé ültem az ágyra, néztük a farkast aztán felém fordult. – Megölelhetlek? – kérdezte. Hát persze, válaszoltam. Úgy szorított, mint valami drága kincset. Becsuktam a szemem és azt kívántam: soha ne érjen véget. Szükségem van rá! Mellette éreztem azt, amit eddig még senkinél: biztonságot, megértést, törődést. Végre egy olyan ember az életemben, aki nem csak egy elképzelés számomra a jó partnerről, hanem egy egyedi, háromdimenziós pasi, aki jelenleg csak az enyém.

“…Csak fekszünk az ágyon és érzem, hogy mocorogsz mellettem, amit elvettem  azt te is tőlem. Már fel is nőttem! Egy pillanat alatt, csak egy pillanat maradt…”

Kicsik később vacsoráztunk, majd tovább beszélgettünk, de valami rengeteget. Olyan szinten elfeledkeztünk magunkról, hogy igencsak éjfél felé járta. Muszáj volt tusolni, és ágyba bújni. Egy kérdéssel fordultam felé! Veled aludjak? Vagy inkább külön szeretnél? Semmiképp nem tennék olyat, ami ellenezné számításait. Másodsorban pedig ráerőltetni sem szerettem volna magamat. Nekem egy partnerkapcsolatnál sosem volt szempont, hogy nekem jó legyen. A lényeg, hogy neki legyen az. Ez amolyan társfüggőség nálam, vagy nem tudom, hogy nevezzem. Mindegy. A válasz végül is az volt, hogy VELE! – Oké, rendben! Bebújtunk az ágyba, ő pedig átkarolt. Tök romantikus dolog. Merész, mégis ártatlan. Örültem, hogy így van. Egész végig mozdulni sem mertem, csak gondolkodtam…gondolkodtam. Vajon mi lesz reggel? Egyáltalán mi lesz ebből az egészből? Egyszerűen nem tudtam aludni. Pedig becsuktam a szemem és próbáltam számolni a báránykákat, de persze azt is sikertelenül. Később megfordultam, ránéztem a sötétbe, gondoltam milyen jót alszik. Áhh nem bírom! Tudnom kell mennyi az idő! Mikor virrad már ki végre?! A csúsztatós telefonom olyan fényt adott, mint valami idétlen tűzijáték. Hozzám szólt, meglepődtem! Sajnáltam, hogy felébresztettem. De azt ecsetelte, Ő sem tudott aludni. Meg, hogy gondolkodott rajta szóljon-e nekem. Ez tök vicces jelenet volt. Behelyeztük magunkat vízszintesbe és egymásról azt hittük, alszik talán! Jól megjátszottuk. Ez úgy döntöttünk, megnézzük azt a filmet, ami este elmaradt, hiszen van még kis idő a reggeli sulis készülődéséig. Reggeli ölelése energiával töltött fel. Hozzábújtam, a mellkasára tettem a fejem, becsuktam a szemem és élveztem a pillanatot. Közbe persze ment a film. Akkor valami miatt nagyon elálmosodtam. Talán a fülemben dobogó szívverése nyugtatott meg és ringatott álomba, vagy egyszerűen csak az, hogy mellettem van. Pár perc után arra ébredtem, hogy gyengéden simogatja a vállam. És halkan a fülembe suttogja: Olyan édesen alszol! – legszívesebben… kiugrottam volna a bőrömből, de helyette inkább oda fordultam és megpusziltam az arcát. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Bűnre csábított! Arra, hogy ezt a puszit tovább bonyolítsuk. Talán gyors volt a folyamat, de elég félénk, mint már írtam, szóval tuti nem merne kezdeményezni sem. Hosszan, egymásba feledkezve játszottunk egymás ajkaival. Az a csók…teljesen Őt tükrözte. Érzéki, kellemes, félénk, vad, izgató és ellenállhatatlanul célra törő, akárcsak Napóleon legyőzhetetlen hadserege. Egész végig pillangók repkedtek a gyomromban, petárdák a fejemben! Nem akartam, hogy vége legyen. Egyszerűen, teljesen átadtam magam az érzésnek, és mindent tökéletesen élveztem. Ahogy Ő is! A helyzet minden pillanatát élveztük. Olyan hevesen csókolt és olyan felemelő érzés kerített hatalmába, mint még soha senkinél.

…Örökre a karjaid között, meghalnék, érted csak el ne szökj! Gyönyörű, most minden perc veled. Szorosan ölelj, és el ne engedj!…

Nem bírtunk magunkkal, csak folytattuk és folytattuk. Elkövettem egy hibát. Kimondtam azt a szót, hogy SZERETLEK! ÉN kizárólag akkor mondok ilyet, ha tényleg érzem, és így is gondolom. Mivel már első látásra „beleszerettem” könnyű volt kijelenteni. Nagy meglepetésemre Mr. Ártatlan száján is kicsúszott. Csakhogy, nem volt tisztába a szó jelentésével. (Később kiderül miért!) Hamar eljött az idő, hogy készülődjön a suliba, de már egyikünk sem akarta, hogy vége legyen. Ilyen hirtelen! Többször is mondtam neki: Nem akarom, hogy elmenj! Hirtelen telefonált az egyik csoporttársának, hogy írja le az anyagot, mert ma kihagyja az órákat. Hát ezt, már borzasztóan élveztem. Egész délelőtt az ágyban fetrengtünk és csókolóztunk. Alig álltunk le pár percre, és az ágyat is kipróbáltuk az összes irányba.  Nah, de előbb – utóbb muszáj volt kimászni. Sajnos készülődnie kellett a vonathoz.  Szinte átmenet nélkül elszállt a kedvem. Míg öltözött a fürdőben, elpakoltam az ágyat és azon tűnődtem, vajon mikor lesz még ilyen alkalom. Legszívesebben el sem engedném. Bezárnám az ajtót vagy valami…de nem lehet. Sajnos… Viszont volt még kevés időnk az indulásig, megkért, hogy bújjunk össze még egy kicsit. Természetesen benne voltam. Annyira jó volt őt megölelni, érezni, megérinteni, megcsókolni. Ellenben, mikor hevesen csókolóztunk és felgyorsultunk százra, erőteljes érzés kerített hatalmába. Aminek neve: a FÉLELEM! Most éreztem azt, hogy elveszítem. Nem tudom miért, de ez haladt át rajtam. Elindultunk a vonathoz, a BKV-n tök lelketlen lettem, lelombozódtam, mint egy a fa. Az állomáson még szorosan megöleltük egymást, megköszöntük a napot és fellépett a vonatra. Ahogy távolodtam, többször megfordult a fejemben, hogy felszállok, és nem hagyom elmenni. De hát… mégsem lehet. Amikor hazaért felhívott, jó volt hallani a hangját. Egyből azt kérdezte mi legyen kettőnkkel? Nekem még túl friss volt ez az egész. Annyit mondtam, hogy nem tudom. Neki már megvolt a véleménye. Szerinte legyünk barátok. Valahogy nem érintett mélyen. Úgy gondolom, ezt túl hamar döntötte el. Ha találkozunk, úgyis kialakul valami benne is.

 

A történetet nem folytatom tovább, mert amilyen szépen indult az ellenkezője következett be. Még beszélni se érdemes róla! De ígérem, hamarosan megosztom milyen negatív élményekben részesültem! Egy évet elcseszett az életemből, de remélem a sors már nem irányít felém ilyen gonosz, kétszínű, öntelt, beképzelt, pénzéhes embert. Akinek még a Jó Isten se tudna megfelelni, annyi elvárása van. Sajnos azt hiszi magáról, hogy tökéletes! Pedig hatalmasat téved! Lehet érdemes lenne szétnézni és néha gondolkodni!

B.I.D.

0 Tovább

Elvesztett barátok 2.

“Az az igaz barát, akit szeretsz, tisztelsz, csodálsz,
s ha választásra kerül a sor, Te szó nélkül mellé állsz.”

 

Miután belerázódtam a nagyvárosi életbe hamarosan jöttek a változások. Tesóm munkát kapott Pesten, így az addigi albérletünket feladva új után néztünk. 3-ban költöztünk a belvárosból egy nyugodtabb környezetbe, Angyalföldre. Sokan mondják, ott lakik a gonosz, meg nem jó hely, ez hülyeség! Bátran állíthatom, hogy eddig még nem csalódtunk benne. Az emberek és a szomszédaink is rendesek. A lakás környezetileg is jó a közlekedés szuper. Átlagban 45 perc az út, ha messzire indulunk. Mindenkinek külön szobája van. Hamar megszoktuk ezt a légkört. Nem veszekedtünk, jól kijöttünk egymással. Igaz tesómmal néha összekapunk, de ki nem? Ősszel kiskori barátnőm is melót kapott Pesten. Egész nyarakat tengettünk együtt, s miért ne? Gondoltuk hozzánk költözhet. Ő akkor szakított barátjával, évekig voltak együtt. Ki volt borulva, én meghallgattam. Sokat várt az újtól, ahogy én is.  Terveztük mennyit fogunk járkálni, fotózni, szórakozni… Hát ebből semmi sem lett. Kialakult közte és egy srác között bizonyos vonzalom, a szerelem. Akkor én már felesleges voltam. Őt választotta, vele volt minden nap, míg egy nap oda is költözött. Furcsa volt mind 3-nak, hogy a 4-dik lakó csak úgy eltűnik. Nem beszélt velünk, mindig rohant. De egyik este valahogy szóváltásba keveredtünk. Tesómmal elmondtuk milyen rosszul érint bennünket ez az egész. Mi segítettünk neki, hogy jó helyen legyen, befogadtunk, megosztottunk vele egy szobát és még arra se képes, hogy szóljon, ha nem jön haza. Erre ő azt vágta a fejünkhöz, hogy a saját életét akarja élni és nem alkalmazkodni senkihez. Jó elfogadom, de abban semmi sincs, hogy a hét 5 napjából 1-et velünk töltsön. Én nem akartam túl sokat érvelni, csak megjegyeztem neki: rosszul érint, hogy magamra hagyott, amit ígért nem tartotta be. Pedig én mindenben segítettem és támogattam. A válasza ez volt: nem fogom a Te életedet élni, keress társat, barátnőket, menj diákmunkára és ismerkedj ott. Ez a kijelentés volt az, ami szíven szúrt. Hogy mondhat ilyet egy barátnő? Csak így eldob? Egy olyan barátságot, amit éveken át fűztünk. Számomra egy szerelmi kapcsolat mindig bizonytalanság. A barátság viszont, ha szilárd alapokra épül, örökké megmarad. A névnapomkor is fontosabbnak tartotta, hogy az újdonsült barátjával legyen, mint velem ünnepeljen. Fájt, mert úgy gondoltam érek ennyit még, de tévedtem. Rá kellett jönnöm, ő sem igazi barát. Persze a szerelem szép dolog, de tudni kell néha elszakadni tőle és ápolni a régi szálakat. Különben elvész. Nem tudom meddig tart a nagy szerelem, de most nem felhőtlen ez a kapcsolat köztük. Ha ezért megérte eldobni egy barátot, akkor talán érdemes elgondolkodni rajta, mit nem csinált jól.  Viszont az biztos, rám többé nem számíthat. Már többször volt köztünk az a játék, hogy most jóban vagyunk, aztán megint nem és ez ismétlődik többször. Nem csak ez volt még a probléma, a háttér rengeteg feketeséget rejt, amit bővebben nem szeretnék kifejteni. Csak ez volt, ami a legnagyobb bélyeget nyomta a levélre.

B.I.D

0 Tovább

Elvesztett barátok 1.

„Igen, hiszek a barátságban. Szükség van barátokra.
Aztán eljön az a nap, amikor az ember nem bízhat többé bennük.”


Hogy mit is jelent nekem ez a szó? Talán vihart egy pohár vízben. Ami szélcsenddel kezdődik, majd hurrikánként tombol. Nem szeretem használni ezt a szót, mert nem hiszek benne. A társaim többsége számomra haver, barátnő, cimbora, pajtás…Amióta, csak élek gyűjtöttem az emberi kapcsolatokat, nem féltem az ismeretlentől, belevágtam, s vakon bíztam mindenkiben. Próbáltam kedves, megértő, figyelmes társ lenni a „barátaim” körében. Egy ideig működött is az oda vissza bizalom, de később megingott a léc alattunk. Középiskolás koromban ismertem meg a legjobb „barátnőmet”, rengeteget voltunk együtt. (4 évig tartott) Mivel fiatalabb volt és az órarendünk sem lett egyforma, suli után megvártuk egymást. Ha kellett órákat is szobroztam miatta a városban, hogy ne menjen egyedül haza és tudjunk sokat beszélni.  Közös célunk volt, ki akartunk törni a meg szokott közegből és új életet kezdeni egy nagyobb városban. Minden nap felvázoltunk mi lesz majd, ha már ott leszünk. Terveztünk előre. Nagy álmom volt, hogy a Fővárosba költözzek. Szeretem az egész környezetet. Valahogy szeretem azokat a nagy utcákat, a közlekedési rendszert, mert mindenki azt csinál, amit akar és…szerintem ez…ez valahogy tök jó. A vidéki életem ehhez képest…semmi. Már irtózok a természettől, nincs nyüzsgés, nem történik semmi, nincsenek jó rendezvények, koncertek stb. Ott önálló életet kell teremteni, nem lesz, aki figyel! Szerintem ez többnyire jó dolog a további évekre tekintve. Hiszen önállósodunk és megtanuljuk, hogy oldjuk meg a különböző helyzeteket segítség nélkül. Eljött az idő, mindketten levizsgáztunk már csak napok választottak el a „nagyfalutól”. Viszont addig még annyi mindent el kellett intézni: albérletkeresés, beiratkozás a suliba s egyéb apróságok. Az internet számomra elengedhetetlen dolog volt, azonnal hozzáfogtam lakásokat keresgélni. Tudtam, hogy a belvárosból még, ha forgalmas is, gyorsan el lehet jutni bárhová. Nagy elvárásom nem volt mindössze annyi, hogy elfogadható árban, berendezett tiszta lakást találjak. Rengeteg volt, nem győztem mentegetni a linkeket. A barátnőmnek örömmel újságoltam miket találtam. Neki is tetszett, azt mondta oda jön ahová én, csak együtt legyünk. A szomszédom egyik nap megkérdezte kivel fogok lakni, elmondtam, hogy a barátnőmmel. Mint kiderült ők egy suliba, egy szakra jelentkeztek. Kérdezte lakhatna-e velünk? Mivel anyagilag egyikünk családja sem állt jól, így barátnőmmel belementünk, hogy 3-an béreljük a lakást. Kinéztük a kecót és kértünk időpontot a tulajdonostól, 2 napon belül feltérképezhettük is. Egy nappal előtte kaptam egy e-mail-t. Ez állt benne: „Én úgy döntöttem, hogy inkább külön albérletbe szeretnék menni. Nekem most van kinézve egy lakás központi helyen ahonnan pár percre van a sulim és nekem nagyon tetszik! Szerintem fogom meglépni!!! Eddig mindig követtelek téged, alkalmazkodtam hozzád, de ez most már megszűnt! Elegem lett ebből! Én nagyon meg leszek egyedül” Amikor ezt olvastam nem hittem a szememnek. Sírtam. Leforgott előttem, hogy a barátnőmnek ennyit jelentettek a közös tervek, barátság, együttérzés, megértés. Felhívtam, hogy beszéljük meg a dolgot, de…eredménytelenül. A másik lány is döbbenten állt a helyzet előtt, azt a lakást le kellett mondanunk. Hirdetést adtam fel egy közösségi portálon. Hamarosan írt egy falubeli lány, hogy nála van kiadó szoba, nézzük meg, ha tetszik, költözhetünk. Meg is léptük a dolgot, beköltöztünk. Számomra a barátnőm megszűnt létezni. Megfogadtam, hogy nélküle is belevágok az újba, keresem a még ismeretlen emberek társaságát, akik talán másképp viszonyulnak hozzám. Bármennyire is nagy a város valahogy nem féltem benne. Pedig alig ismertem valamit belőle. Tudtam, hogy van pár híd, meg a Duna egyéb érdekességek, de a közlekedés az még rejtély volt. Minden esetre fel kellett térképeznem. Talán azért nem volt bennem félelem, mert el akartam érni a vágyaimat a hűtlen barátnőm nélkül is. Rengeteget járkáltam gyalog, nézelődtem s jegyeztem fel magamban az újdonságokat. A lakótársammal megértettük egymást, átjártunk az 5 percre lévő bevásárlóközpontba. S éltük a kis életünk. Közben kialakult bennem egy gondolatnyi érzelem, akik eddig barátnak bizonyultak, azok nem mondhatók annak. Csak hazug képmutató alakok, akik saját érdekeiket nézik. S, ha kell, másokat eltaposnak.

B.I.D

 

0 Tovább

A félelem legtöbb esetben ragaszkodás…

Mindannyiunk szívében ott lakozik a félelem, hogy hirtelen eltörik, amit szilárdnak hiszünk, és partnerünk nélkül kell tovább élnünk az életünket. Van, aki ezt a függőségi viszonyt könnyen kezeli, s van, akiknél ez túlzásba vitt ragaszkodás. Félelem a másik elvesztésétől. Ha az elhagyástól való félelmünk elhatalmasodik rajtunk, olyan veszélyeztető tényezők is fenyegetik a kapcsolatot, mint a féltékenység. Ilyen esetben előfordulhat, hogy párunkat teljesen az ellenőrzésünk alá akarjuk vonni, és ezzel megsértjük őt személyes szabadságában. A helyzet megoldása érdekében induljunk inkább belső utazásra, és segítsünk okosan magunkon. Meg fogunk lepődni, ha rájövünk mennyi alaptalan, saját érzelmi bizonytalanságunkból adódó félelemmel küszködünk nap, mint nap. Ha nem tudunk megbirkózni az elhagyás gondolatával érdemes átgondolni, hogy milyen múltbéli események okozhatják bennünk a feszültséget. Legtöbbször előző kapcsolataink befolyásolhatják érzéseinket. A rossz emlékek egymást erősítik, s hiába próbáljunk, nem tudunk kitörni az ördögi körből. A kilábalást tovább fokozhatja, ha folyamatosan hasonló partnereket vonzunk be. Eljutunk arra a szintre, hogy életünk eseményei állandóan ismétlődnek, mi pedig félelemmel éljük napjainkat. Ha túlságosan függünk valakitől, az beszűkíti a látóterünket. Ilyenkor minden testi és érzelmi hatást egyetlen embertől várunk. Ahhoz, hogy az elhagyástól való félelmünket csillapítsuk, csökkentenünk kell a másiktól való függőségünket. Ha örömünket leljük a munkában, barátainkban, szeretteinkben vagy bármilyen hobbikban, máris úgy érezzük, már nem egy lábon állunk.

B.I.D

0 Tovább

Társkeresés interneten?

A mai fiatalok lehetőségei igen nagyok partnerkeresés szempontjából. Nagyanyáink nem ismerték az internetet, nem regisztráltak közösségi portálokon, nem írtak e-maileket, nem jelöltek ismerősöket. Számukra a természet adta lehetőségek éltek. Viszont a jelenben ez teljesen másképp működik, s zajlik le. A kiszolgálók dzsungelnyi lehetőséget kínálnak a szerelem beteljesüléséhez. De ez tényleg működik? Létezik olyan, hogy internetes szerelem? Saját példámból kiindulva, NEM. A legtöbben álarc mögé bújva fedik fel magukat. Persze az őszinteség, mint olyan megszűnik létezni. Van, aki a korát tagadja, van, ki érzelmeit hazudtolja meg. A lényeg, hogy ne legyen őszinte. Viszont legyen rengeteg ismerős arc a gyűjteményében, akik jól néznek ki, és szívesen villogna velük bárhol. Úgy gondolom az internetes ismerkedés csak baráti viszony kialakítására alkalmas. De még azt is megkérdőjelezném olykor. Rengeteget-időt töltök számítógép előtt, ismertem meg értékes embereket, de valahol mindig kibújik a kisördög belőlük. Amikor írunk, egy elektromos rendszeren keresztül az arcunk mimikáit senki sem érzékeli. Gondolatainkat is csak felszínesen osztjuk meg partnerünkkel. Szubjektív találkozásnál a legtöbben olyan hibába esnek, hogy nem tudják ugyan azt a személyiséget előadni, amit órákon keresztül mutattak arc nélkül. Ha kialakul valamilyen kapcsolat a felek között az idő múlásával meg is szakad. Vagy megmaradnak ismerősnek, vagy örökre eltűnnek egymás életéből. Nálam az eltűnéses viszony köszöntött be. Igazából nem bánom, mert a hazugságok tömkelege elnyomta az egész kapcsolatot. Csupán rövid játék volt az élettől, hogy színesebb legyen a világ. Jómagam nevében azt tanácsolnám mindenkinek, ha mégiscsak internetes társkeresésbe bonyolódna, a lehető leggyorsabban ütemezzék be a személyes találkozót. Ha akkor is kialakul mindkettőjükben a tökéletes összhang, akkor már az együtt töltött perceket sem egy gép mögött tölthetik el. Viszont, ha ellenkezőleg sikerül a dolog, tovább nem ringatjuk magunkat illúziókba, s hamis érzésvilágba.

B.I.D

0 Tovább

Létezi fiú – lány közti barátság?

Véleményem szerint NEM. Elsősorban meg kell vizsgálnunk a barátság erősségét. Akivel ritkán találkozunk, és kevés időt töltünk azzal általában nem alakul ki szerelmi vonzalom. Tudjuk, hogy létezik, ha baj van, segít, megért, tanácsot ad, de nem törődünk vele olyan sokat. Ez az állapot csak akkor marad így, ha nincs köztük napi szintű ragaszkodás, folytonos eszmecsere, találkozás. Adódnak olyan helyzetek viszont, amikor elég egy pillantás, hogy megváltozzanak az érzések két fél között. Ilyenkor minden alkalmat kihasználva keressük a másik közelségét. Próbálunk rendszerint kapcsolatba kerülni vele. Eleinte még magunknak se merjük bevallani, mit érzünk. Az idő múlásával, az érzés csak erősebb lehet. Elérkezik az idő és tisztázni kell a helyzetet. A nagy kérdés: maradjunk, vagy ne maradjunk barátok? Az a kezdetleges barátság, ami a kapcsolat előtt volt, már többé nem lesz olyan. Az őszinteség, mi addig kialakult megszűnik. Talán marad valami belőle, de koránt sem a legjava. Legtöbb esetben a felek eltávolodnak egymástól. A csalódás egymásban, minden eddigit semmibe vesz. S talán a legjobb megoldás, ha egymás életében megszűnnek létezni. Hiszen, ha látják „szerelmüket” más karjaiban bennük egy lassan múló, fájó érzés kering. De mi van akkor, ha a másik változat mellett döntünk? A szerelem múlandó, nem egy életre szóló. A barátság viszont a legfontosabb dolog. Ha van barátod, már nem érzed magad egyedül. Ha sikerül tisztázni a félreértéseket, és a vonzalom is enyhül még lehettek egymás számára megértő felek.

B.I.D



0 Tovább

The Angel Of Light

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek