„Igen, hiszek a barátságban. Szükség van barátokra.
Aztán eljön az a nap, amikor az ember nem bízhat többé bennük.”

Hogy mit is jelent nekem ez a szó? Talán vihart egy pohár vízben. Ami szélcsenddel kezdődik, majd hurrikánként tombol. Nem szeretem használni ezt a szót, mert nem hiszek benne. A társaim többsége számomra haver, barátnő, cimbora, pajtás…Amióta, csak élek gyűjtöttem az emberi kapcsolatokat, nem féltem az ismeretlentől, belevágtam, s vakon bíztam mindenkiben. Próbáltam kedves, megértő, figyelmes társ lenni a „barátaim” körében. Egy ideig működött is az oda vissza bizalom, de később megingott a léc alattunk. Középiskolás koromban ismertem meg a legjobb „barátnőmet”, rengeteget voltunk együtt. (4 évig tartott) Mivel fiatalabb volt és az órarendünk sem lett egyforma, suli után megvártuk egymást. Ha kellett órákat is szobroztam miatta a városban, hogy ne menjen egyedül haza és tudjunk sokat beszélni.  Közös célunk volt, ki akartunk törni a meg szokott közegből és új életet kezdeni egy nagyobb városban. Minden nap felvázoltunk mi lesz majd, ha már ott leszünk. Terveztünk előre. Nagy álmom volt, hogy a Fővárosba költözzek. Szeretem az egész környezetet. Valahogy szeretem azokat a nagy utcákat, a közlekedési rendszert, mert mindenki azt csinál, amit akar és…szerintem ez…ez valahogy tök jó. A vidéki életem ehhez képest…semmi. Már irtózok a természettől, nincs nyüzsgés, nem történik semmi, nincsenek jó rendezvények, koncertek stb. Ott önálló életet kell teremteni, nem lesz, aki figyel! Szerintem ez többnyire jó dolog a további évekre tekintve. Hiszen önállósodunk és megtanuljuk, hogy oldjuk meg a különböző helyzeteket segítség nélkül. Eljött az idő, mindketten levizsgáztunk már csak napok választottak el a „nagyfalutól”. Viszont addig még annyi mindent el kellett intézni: albérletkeresés, beiratkozás a suliba s egyéb apróságok. Az internet számomra elengedhetetlen dolog volt, azonnal hozzáfogtam lakásokat keresgélni. Tudtam, hogy a belvárosból még, ha forgalmas is, gyorsan el lehet jutni bárhová. Nagy elvárásom nem volt mindössze annyi, hogy elfogadható árban, berendezett tiszta lakást találjak. Rengeteg volt, nem győztem mentegetni a linkeket. A barátnőmnek örömmel újságoltam miket találtam. Neki is tetszett, azt mondta oda jön ahová én, csak együtt legyünk. A szomszédom egyik nap megkérdezte kivel fogok lakni, elmondtam, hogy a barátnőmmel. Mint kiderült ők egy suliba, egy szakra jelentkeztek. Kérdezte lakhatna-e velünk? Mivel anyagilag egyikünk családja sem állt jól, így barátnőmmel belementünk, hogy 3-an béreljük a lakást. Kinéztük a kecót és kértünk időpontot a tulajdonostól, 2 napon belül feltérképezhettük is. Egy nappal előtte kaptam egy e-mail-t. Ez állt benne: „Én úgy döntöttem, hogy inkább külön albérletbe szeretnék menni. Nekem most van kinézve egy lakás központi helyen ahonnan pár percre van a sulim és nekem nagyon tetszik! Szerintem fogom meglépni!!! Eddig mindig követtelek téged, alkalmazkodtam hozzád, de ez most már megszűnt! Elegem lett ebből! Én nagyon meg leszek egyedül” Amikor ezt olvastam nem hittem a szememnek. Sírtam. Leforgott előttem, hogy a barátnőmnek ennyit jelentettek a közös tervek, barátság, együttérzés, megértés. Felhívtam, hogy beszéljük meg a dolgot, de…eredménytelenül. A másik lány is döbbenten állt a helyzet előtt, azt a lakást le kellett mondanunk. Hirdetést adtam fel egy közösségi portálon. Hamarosan írt egy falubeli lány, hogy nála van kiadó szoba, nézzük meg, ha tetszik, költözhetünk. Meg is léptük a dolgot, beköltöztünk. Számomra a barátnőm megszűnt létezni. Megfogadtam, hogy nélküle is belevágok az újba, keresem a még ismeretlen emberek társaságát, akik talán másképp viszonyulnak hozzám. Bármennyire is nagy a város valahogy nem féltem benne. Pedig alig ismertem valamit belőle. Tudtam, hogy van pár híd, meg a Duna egyéb érdekességek, de a közlekedés az még rejtély volt. Minden esetre fel kellett térképeznem. Talán azért nem volt bennem félelem, mert el akartam érni a vágyaimat a hűtlen barátnőm nélkül is. Rengeteget járkáltam gyalog, nézelődtem s jegyeztem fel magamban az újdonságokat. A lakótársammal megértettük egymást, átjártunk az 5 percre lévő bevásárlóközpontba. S éltük a kis életünk. Közben kialakult bennem egy gondolatnyi érzelem, akik eddig barátnak bizonyultak, azok nem mondhatók annak. Csak hazug képmutató alakok, akik saját érdekeiket nézik. S, ha kell, másokat eltaposnak.

B.I.D